2015. augusztus 20., csütörtök

Sporty Spice

Van egy új nemzeti sport, a gyereknevelés. Esküszöm, olyan, mint a foci, mindenki ért hozzá. A néni az utcán, a boltos, a hajléktalan, a kávézós, a légiutas kísérő, az utasok a buszon, metrón, hajón, vonaton és repülőn, a szomszéd autóban ülő, a szomszéd, a gyerektelen ismerős, a gyerekkel rendelkező ismerős, a barátok, a munkatársak, a főnök, a nagyszülők, a rokonság, a facebook csoportok, a bloggerek... stb. És mind tanácsot ad, bármilyen élethelyzetre, akár kéred, akár nem. Mert az ő gyereke, az a követendő minta, vagy éppen nem és mind, mind meg akarja menteni a lelked, mert az, amit csinálsz és, ahogyan csinálod, az pont úgy rossz. Mert hagyod sírni, mert nem hagyod. Mert ölbe kapod, mert nem kapod. Mert még nem adtál neki babapiskótát, vagy mert igen. Mert pólóba öltözteted, vagy pulóverbe. Mert együtt alszol vele, mert külön szobában. Mert túl féleted, vagy mert laza vagy.

Elmondják, meghallgatod, persze olyat nem mondanak, hogy pont az a jó, ahogyan te csinálod. Az fel sem merül senkiben, hogy te jobban ismered a saját gyerekedet, mint ők. Hogy nagyjából te vagy az egyetlen, aki megoldást adhat bármilyen probémára, és, ha panaszkodsz vagy elmesélsz dolgokat, nem véleményt vagy tanácsot vársz, hanem valakit, aki megért és többet tud válaszolni, mint dadddddyyyyy. Ha hárítasz, megkapod, hogy nem muszáj megfogadni, de a szomszéd Pistikével ugyanez volt, nézd mára meg egy részeges, link alak lett belőle, aki veri a feleségét. 

Nem nyerhetsz. Komolyan nem. Most éppen ott tartunk, hogy a nagyszülők nem beszélnek velem, mert Ficánka felsírt éjjel 2 percre. Szerintük sírni hagytam a gyereket, ami megbocsájthatatlan bűn. Meghallgatni sem hajlandóak, holott csak annyi történt, hogy olyan méllyen aludtam, hogy nem ébredtem fel a motozására és későn dugtam a mellemet a szájába. Ennyi és megint hozhatom az ellenőrzőm, mert rossz anya vagyok.

Az vígasztal, hogy még két hét, aztán irány Magyarország, utána meg Bristol. Csak addig kell túlélni... és mély levegő...