Water Babies

Újra beirattam Ficánkát úszni. Nem, nem bírtam ki, hogy ne tegyem meg. Imádja a vizet és még egy kurzus nem fog ártani neki. E. kicsit akadékoskodott, mert utál betáblázva lenni előre, ide meg minden szombaton kell majd mennünk. Viszont sikerült úgy választanom helyet és tanfolyamot, hogy pont nem ütközik Ficánka alvós-evős idejével, így a napi rutinba simán beilleszthető. Nagyon várom már, megint együtt lubickolhatok a kis töpszli nyúllal.

Wedding planner

Ki kell írnom magamból, hogy zseniális meghívót találtam az Etsy-n, már meg is rendeltem. Nem lesz olcsó, viszont örök emlék, nem csak egy papírlap eltéve évtizedekre. Persze majd idő és gyakorlás kell hozzá, hogy csudaszépen megcsináljam. Majd stikában, mikor Ficánka alszik, nyomdázom egyet. Mert, hogy nyomda sablon lesz a meghívónk és magunknak kell majd elkészíteni. Mekkora kúlság már?!

Sikerült fotóst is szereznem, meglepően kevés pénzért. Komolyan, hogy mire nem jó a facebookos kismama csoport. Szuper képei vannak a csajnak, akaratlanul is lájkoltam már képeit régebben, most meg ő fog fényképezni az esküvönkön. Akar velünk találkozni majd valamikor, hogy egyeztessük az elképzeléseinket. Mondtam neki, hogy ne számítson nagy csinnadrattára, mert ennek nem vagyunk hívei, szelíd, szolid esküvőnk lesz, viszonylag kevés emberrel, low budgetben. Erre mondott egy összeget, amire nem lehetett nemet mondani. Szerintem megértette a low budget lényegét.

Közben az alsószoknyám még mindig nem érkezett meg, pedig már ezer éve megrendeltem. Persze, ha az is olyan mértékben átlátszó lesz, mint az esküvői ruhám, akkor jobban fogok járni, ha magam varrok egyet. 

Lassan el kell kezdenem a nászút foglalást is, meg az otthoni ebéd szervezését. Illetve át kell nyálaznom még pár dolgot azzal kapcsolatban, hogy hogyan is kell Magyarországon honosítani az angol esküvőmet. Arra már rájöttem, hogy Ficánka születését is le kellett volna jelentenem valahol, azt, hogy hol, arra még nem. És azon is gondolkodom, hogy akarom-e E. nevét vagy sem, esetleg kötőjellel, mint Ficánka. Vagy tartsam meg a sajátom... óriási dilemma ez, kérem szépen.

És akkor arról még nem is írtam, hogy a házasságkötő ügyintőzéjőtől kaptam egy mélt, hogy méltóztassak kiválasztani a bevonuló zenémet, mert ezt ő nem teheti meg helyettem. Őszintén megmondva nekem ötletem sincs, pedig csuda klassz lenne valami igazán rézis bevonulás. Ötletek?

Update: ebéd közben megtaláltam a közös dalunkat. Megmutattam E.-nek, szerinte is ez a dalunk. Még szerencse, hogy a mélről nem tud, így az titok marad, hogy erre fogunk vonulni. Egy zseni vagyok. 

Our bed

Most elmesélem nektek milyen az ágyunk. A mi ágyunk nagyon magas, a normál ágyakhoz képest jó 15 centivel, mert egy hatalmas és vastag matrac van rajta. Rugós matrac, ami minden forduláskor nyekken és kattan egyet. Utálom tiszta szívemből. Hónapok óta könyörgök E.-nek egy normális matracért, de ő valami oknál fogva imádja. Körülötte nincs szőnyeg, csak kemény és hideg laminált padló. 

Hogy miért írtam mindezt le? Nagyon egyszerűen kitalálható. Tegnap este Ficánka erről a monstrum ágyról esett le a kemény fapadlóra. Igen, fejjel előre, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Üvöltés, sírás, elakadó lélegzet, üvöltés, sírás, sürgősségi.

Éjjel 11-re értünk haza, egy borzasztóan elcsigázott gyerekkel, egy bűntudattól gyötrődő apával és egy kisírt szemű anyával. Ficánka jól van, eltekintve a hatalmas lila folttól a bal arcán. Megvizsgálták, végigtapogatták, szemet-, fület néztek, reflexet vizsgáltak, szivet hallgattak... stb. Bőgtem, végigbőgtem az utat a kórházba, a vizsgálatokat, a hazautat. Végig azt hajtogattam, hogy csak kimentem wc-re. Talán nem mondtam elég hangosan E.-nek, hogy kimegyek, vigyázzon a gyerekre. Talán újból mondanom kellett volna. Vagy hangosabban... de kimentem, E. meg egy pillanatra átlépett a másik szobába. 

Pont mikor kiléptem a wc-ről láttam, hogy Ficánka karja a levegőbe lép, és borul. Sikítottam, futottam, láttam, hogy a nyaka meghajlik, ahogyan az arca koppan a parkettán. Öleltem, zokogtam, remegtem, ő meg lila fejjel levegőért kapkodott és üvöltött. Percekig csak álltunk, mindkettőnk testét rázta a zokogás. E. folyamatosan bocsánatot kért. Nem tudta, nem akarta, sajnálja. Kiabáltam, zokogtam, Ficánka fájdalomtól elkínzott arcát vizsgáltam. Teljes önkívületbe estem, végül mindketten az ágyra gömbölyödtünk és szoptatni kezdtem. E. pedig készülődni a kórházba.

A többit már tudjátok. Jól van, jól vagyunk. Nagyon megijedtünk. Éjszaka borzasztó rosszat álmodtam. Álmomban elvesztettem Ficánkát. Mindenhol kerestem, végül egy elhagyott kőbányában találtam meg iszonyúan lesoványodva, egy pisis textil pelenkába csomagolva, zúzódásokkal a testén. Innentől nem aludtam túl sokat, hallgattam, ahogyan mellém bújva lélegzik. Ahogyan most is.

Hop

Ma hajnalban Ficánka úgy üvöltött mint, akit elevenen nyúznak. Egy órán keresztül ringattuk, sétáltunk vele felváltva, cicivel kínáltam. Semmi. Semmi, csak sírás, üvöltés, hüppögés. Én is bőgtem, mert ilyet még nem csinált. Mármint nem az éjszaka közepén, derült égből, a semmiből. Ha nappal lett volna, akkor tudom, hogy például azért dühöng, mert öltöztetem vagy mert nem adok oda valamit, amit veszélyesnek ítélek. De éjjel?

Aztán ma napközben rájöttem, megvilágosodtam, elértem a Nirvánát... stb. Túl sok minden történt vele az elmúlt napokban, fel kell dolgoznia. Szombaton elkezdett mászni, vasárnap felült, hétfőn belém kapaszkodva felállt. Három nap alatt több dolgot vitt végbe, mint más babák hónapok alatt. Természetes, hogy elcsigázott és nem érti, mi a fene történik vele. Ennek megfelelően ma 4 órát aludt napközben és most élvezi, hogy nyúzhatják egymást a korán hazaérő E.-vel.

A képen Ficánka és a kedvenc játéka látható

Mum2mum again

Szombat reggel, J.-vel elcuccoltunk Potters Bar-ba gyermekeink levetett holmijait. Reménykedtünk, hogy sikerül valamit eladnunk, bár az odavezető úton megállapítottunk, hogy ez egy nagyon elit környék, a gazdagok tutira nem a mi Primarkos babaruháinkra vágynak. Sejtésünk beigazolódott, szinte semmit sem sikerült eladnunk. Viszont nekem sikerült beszereznem egy édes fürdős játékot Ficánkának és egy pár biztonsági rácsot a lépcsőink elbarikádozására.

Mert bizony mászik. Nulla félelemérzet nélkül, fejjel előre, kissé még ingatatgon. Félelmetes. Meg persze cuki. Főleg mikor megkérem, hogy jöjjön ide hozzám, ő meg, mint az egy napos kiscsikó botorkál felém. És az is csudaklassz, hogy megérti és megteszi, amit kérek tőle. Pl. erősen fogja a hinta láncát hintázás közben, mert mondom neki, hogy kapaszkodjon. Az már más kérdés, hogy a hintát elhagyni mindig nehéz, mert kapaszkodik (erősen) és közben azt kiabálja, hogy: Nyeeeeee!!! Néha be is alszik közben, mert annyira átadja magát a hintázásnak.

Kérem tőle, hogy tegye a kezét az enyémre, hogy együtt kapcsoljuk le és fel a fürdőszoba lámpáját. Vagy odaadja a kanalat, ha megkérem rá. A legjobb az egészben, hogy látszik rajta, élvezi, ahogy képes megérteni engem és cselekedni. Reggelente megengedem, hogy ágytámlába kapaszkodva kinézzen az ablakon. Kapaszkodik mind a két kezével, miközben kurjongat. Percekre el is lehet engedni, mert stabilan áll. 

A potters bar-i dologból még azt akartam kihozni, hogy E. vigyázott Ficánkára hat órán keresztül, beleértve a délelőtti altatást is, ami kritikus pont, mivel csak cicin alszik el. Viszont annyira ügyesen megoldotta, hogy együtt megreggeliztek, játszottak kicsit, majd elmentek hintázni a parkba, ahol Ficánka elaludt. E. valahogy belevarázsolta a babakocsiba és még másfél órát körözött vele a környéken. Én meg közben nem adtam el szinte semmit, aggódtam, hogy mi lehet a fiúkkal és a melleim majd szétdurrantak. Hazaérve a szobánk kicsit romokban, viszont, ami a lényeg, Ficánka jókedvű, E. meg baromira fáradt. Kérdeztem tőle, hogy azért a szülei segítettek e neki. Röhögött, mondta, hogy gyerekvigyázás helyett inkább elmentek bevásárolni. Majd hazaérve azon röhögtek, hogy E. mennyire elfáradt a sétálásban (nagyon meredek, dimbes-dombos környéken lakunk). Szerencsére E. remekül lereagálta a helyzetett, közölte velük, hogy útközben látott rengeteg nagyszülőt is gyerekkel és talán itt lenne az idő, hogy ők is aktív részesei legyenek az életünkben. Nyilván azóta is várjuk a változást.

Fuckthisshit

A tegnapi kiborulásom a legdurvább volt eddig. Üvöltve sírtam Ficánka játszószőnyegén összegömbölyödve, hogy az angol nagymama miért nem képes vigyázni az unokájára pár órát. Míg odahaza az anyukám majd belehal abba, hogy nem látja őt.

Mondjuk az nem igaz, hogy nem vigyáz rá... havi egyszer, két órát, amig E.-vel gyorsan ügyintézünk. Akkor is úgy fogad, hogy hol voltunk ilyen sokáig, én és a melleim, mert Ficánkát meg kell etetni. Ficánkát egyébként nem kell megszoptatni, mert már csak elalváshoz használ engem, napi háromszor, a többi fennálló időben viszont szórakoztatni kell, vagy sétálni vele, ha pedig éhes, megmelegíteni és szájába kanalazni az ételt. Mondhatni ilyen egyszerű az élet egy 8 hónapossal, leszámítva, hogy a szórakoztatás része a legkeményebb feladat. De legutóbb is csak másfél órán keresztül kellett volna megoldania, de kiborult attól, hogy Ficánka fél óra alvás után sírva követelt engem.

Én meg kiborulok attól, hogy magányos vagyok, napokig senki nem szól hozzám E.-n kívül, holott még két ember lakik ebben a házban. Kiborulok, attól, hogy egyetlen igazi társaságom a tabletem és a net. És kiborulok azon, hogy a tegnapi kiborulásom süket fülekre talált, mert 10 órakor megint kiléptek a kapun, mint minden áldott nap és annyit sem mondtak: fapapucs. Mert a tinédzser unokák ebédje, szórakoztatása és furikáztatása nyilván sokkal magasztosabb feladat, mint rámosolyogni egy 8 hónaposra.

The Dress

Az alsószoknya még nem érkezett meg, így láthatjátok a gyönyörű görbe lábaimat. A ruha sokatszori próbálásra is álmaim ruhája. Mit is kívánhatnék egyebet? Hétfőn úgy is kikérdeznek minket a fogkefénk színéről, akkor majd eldől minden.

Wish

Ma megjött az esküvői ruhám. Felpróbáltam. Bőgtem. Csodaszép.

Jumping Juniper

Örülök, hogy anyós ma nincs itthon. Nyilván szívrohamot kapott volna attól, hogy a konyhai mosogató felett mosom a hajam. De mit lehet tenni, ha a kisded üvölt valahányszor a zuhanyrózsából vizet engedek a fejemre. Gondolom kétségbeesik, hogy a fejem eltűnik a nagy sistergés alatt. Így viszont totál elfoglalta magát a strasszköves papucsommal, miközben én mosogatást imitálva sikáltam a fejemet.

Egyébként meg miután leírtam, hogy nem eszik, azóta kilószám vásárolom az Ella`s Kitchen nevű bébiételéket. Csak a csirkéset, mert imádja. Házi kosztra rá sem néz, kivéve a zabpelyhes keksz. Ha csirkére vágyik azt üvölti: pap-pap-pap és nagyokat tátog hozzá. Ha bújásra és anyatejre vágyik, akkor: mama-ma-mama-ma. Hogy lehet ennyire okos? Hogy? Meg szép... biztosan nem tőlem örökölte.