2013. június 26., szerda

Hungry

Most már valóban vicc számba megy az egész, el sem hiszem, pedig egész életem nagyjából erről szól. Arról, hogy folyton éhes vagyok és folyton eszem. De igazából most kezdek csak aggódni magamért igazán, mert szerintem ez már nem normális. Oké, most tartunk ott, hogy legalább már nem fogyok, tartósan tartom az 55 kilót, de már nagyon kínos, mennyit zabálok.

Egy átlagos napom úgy kezdődik, hogy egy nutellás zsemle, kávé vagy fél liter kóla, mert szükségem van a koffeinre. Ebédig megeszek még egy magos müzliszeletet, aztán ebédre csirke vagy hal, sültkrumpli vagy rizs és saláta. De igazából azután kezdődik az ámokfutásom, mikor hazaérek, mert két nutellás kenyérrel kezdek, aztán egy nagy csomag jelly bean, vacsora (csirker, hal vagy marha, köretnek: jázminrizs vagy krumpli, saláta bőséggel), ezután még gyümölcs (tudom, tudom, megrohad a beledben estére, de ki a fene tud ellenállni az ananásznak?!) és itt még nincs vége, mert jön két kis csomag chips. Aztán szerencsére elfáradok és lefekszem aludni, de reggel úgy kelek, hogy éhes vagyok, nagyon.

Tudom, hogy az étkezéseim cukortartalma megkérdőjelzhető, viszont mentségemre szolgáljon, hogy fizikai munkát végzek és hát, csessze meg kívánom is. Igen, tudom, hogy gyors az anyagcserém és kicsit magasabb is a testhőmérsékletem, mint ami állítólag normális. És ha most valaki azzal jön, hogy terhes vagyok, azt nyakon vágom, még ha több száz kilométerre van is tőlem. Szóval, valaki adjon tanácsot, mi a fene van velem és mit tegyek, hogy ne zabáljak mindent össze-vissza, mint egy holdkóros viziló.

2013. június 24., hétfő

Little bites

Az történt, hogy ami a polcon cuki, pasztel narancssárgának látszott, az voltaképp neon narancssárga lett miközben a körmömre került. Hogy hogyan történhetett ez, arról fogalmam sincs. Viszont valahogy minden nap egyre neonabb, már ha van ilyen szó. Így az elmúlt napokban elég vad körmökkel szórakoztattam a kedves vendégeket és van még ebből a sorozatból egy kékem is, szóval, ha eddig nem jött rám panasz, akkor majd ezután. 

Bár őszintén remélem, hogy ez nem az a hely, ahol ilyesmiért bárki is kiakad, főleg azután, hogy tegnap pont időben beestem a munkahelyemre neon körmökkel, felhívván a főnökömet, csak annyit hörög elhalló hangon a telefonba: Newcastle, most! Én meg futok, mert Tomek egy higgadt ember és nem szokott haldokló hangon nyöszörögni a telefonba. (Bár múltkor pókot találtam az egyik szobában - egészen picikét csak - ő pedig azt skandálta a szoba túlsó végéből kétségbeesve, hogy: öld meg! öld meg! megfordult a fejemben, hogy talán mégsem olyan higgadt.) Belépve a hálószobába, félőrülten habzó szájjal, kezében két párnával hadonászva, egyre csak azt hajtogatta: szerinted is pisi szag van? szerinted is pisiszag van? És hát mitagadás a szoba penetránsan bűzlött a pisiszagtól. Kétségbeesve közölte velem, hogy már az egész szobát végigszagolta, de nem tudja bemérni a forrást. Így aztán még egy fél órán keresztül azt játszottuk, hogy négykézláb közlekedve a szőnyegen, minden négyzetmétert megszagoltunk, kevés sikerrel. Már ott tartottunk, hogy kölcsönkérünk a szomszéd parkból egy kutyát, hátha az kiszagolja a pisipontot, mikor egy óvatlan mozdulattal felemeltem az évek óta elmozdíthatatlannak hitt díszpárnát, ami nedves volt a beleívódott pisitől. Kedves vendégünk egy átbulizott, füvezett északa után nemes egyszerűséggel úgy gondolta wc-nek használja a közel 100 éves karosszéket és annak díszpárnáját. Mr. A. a nagymindenség főnöke erre egyébként a telefonba csak annyit reagált, hogy: mindent a kedves vendégért... de azért a szobát nem adjuk ki ma éjszakára, mert finoman fogalmazva is bűzlik.

Ezek után azért belátható, hogy olyan apróságok, mint a neon köröm, igazán elhanyagolható. Ahogyan az is, hogy kézikönyv ide vagy oda, én bizony beszéltem a Director Úrral. Mert úgy esett, hogy megint szembetalálkoztam vele a szobában és az ember lánya egy idő után érzi, hogy kínosabb az, ha csendben marad, mintha a "Helló" után mondatot is fűz. Így történt, hogy a köszönés után azt is sikerült elmondanom neki, hogy szeretem ő a kedvenc rendezőm, imádom a filmjeit, főleg Royálékat és nagyon várom a következő filmjét. Majd mielőtt válaszolt volna elrohantam, hogy elmeséljem Tomeknak, vétettem a szabályzat ellen, de nem direket, csak így esett. Erre ő azt mondta sztoikus bölcsen, hogy most már mindegy, de figyeljek oda, hogy nagyon híres embereket ne támadjak le, mert akkor tuti kirúgnak. Mondtam neki, hogy ezzel nem lesz gond, mivel Liam Nelson-nak sem üvöltöttem az arcába, hogy vegyél engem feleségül, pedig közel álltam hozzá. Erre visszakérdezett: Liam Nelson, hol, mikor? arcán a rajongók jól ismert bárgyú mosolyával. Mondtam, hogy vagy ezer éves téma, meg álnév alatt volt és csak egy napig vendégeskedett nálunk. Mire megnyugodott és visszarendezte arcvonásait. Én pedig igazából akkor nyugodtam meg, mikor másnap is találkoztam a Director Úrral és nem dobálta rám a keresztet és köpködött utánam, hanem megkérdezte, hová való vagyok és látszott rajta, hogy őszintén örül neki, hogy Magyarországon is ismerik és szeretik a filmjeit.

Őszintén remélem, hogy BC-vel való találkozásom ennél egy kicsit normálisabbra sikerül majd, pl. nem fogok elszaladni azután, hogy megcsókoltam a lába nyomát megláttam. Addig is trenírozok rendezőkkel és egyéb híres emberekkel.

2013. június 21., péntek

Father's day

Lassan már egy hete volt ugyan, de valahogy vagy időm nem volt írnom, vagy kedvem. Az igazság az, hogy engem ez az ünnep elég váratlanul ért. Tudtam, hogy van ilyen, de nem gondoltam, hogy legalább akkora hagyománya van, - értsd: lehet venni üdvözlő kártyát - mint az anyák napjának. 

Már csak azért sem volt fontos számomra ez a nap, mert nekem nem volt szerencsém jófej, kedves apukához. Az apámmal való kapcsolatos leginkább semmilyen, nincsenek vele kapcsolatos érzéseim, legutoljára 7 éve láttam, a keresztapám temetésén, annyi éppen elég is volt belőle. Azért is furcsa, hogy E.-nek napi kapcsolat van az apukájával, és most, hogy én is ideköltöztem nekem is. Nyilván az is furcsa, hogy normális családban élek, ahol apa, anya, gyerekek. És mindenki normálisan beszél a másikkal. Hosszú hónapok óta alig pár napja hallottam őket először veszekedni, ami borzasztóan meglepett és nagyon meg is ijesztett, egészen addig, míg meg nem hallottam a röhögést, ami utána következett. Szóval ebben a családban normálisan veszekedni sem lehet, főleg azért, mert anyuka végtelen türelemmel rendelkezik, apuka meg leginkább odakint molyol a kertben vagy a karosszékben alszik, miközben azt színleli, hogy snookert néz.

Szóval, első körben vettünk neki kártyát, kertészeset, mert ugye azt szereti. Aztán E. azt mondta, hogy tesz bele pénzt. Nah, ezen kicsit fentakadt a szemöldököm. mert nekem eszembe nem jutna mondjuk anyák napjára pénzt adin az anyukámnak. De pl. ilyenkor látszik az, hogy nem egyforma kultúrában nevelkedtünk. Kérdeztem hát, hogy mennyi pénzre gondolt? Mondta, hogy egy 10-es elég lesz. Próbáltam belegondolni, hogy mi mindent fog venni ebből a féktelen mennyiségű pénzből és elfogott a röhögés. Mondtam, hogy én is beszállok a pénzbe és beleadok egy 10-est én is. Persze poén volt, de E. komolyan vette, így egy 20-as került a borítékba. Még a délután folyamán kiderült, hogy E.-nek volt igaza, mert a tesója és a férje is egy huszast tettek a borítékba, a gyerekek meg két kártyával letudták az egészet. Aztán estére meg apuka kedvenc kajája volt, szőlőlevélbe csomagolt rizses marhahús - fasírt. Ami egyébként elképsztően finom, nem is értem, hogy mi magyarok miért is nem ismerjük ezt az ételet. Persze az is lehet, hogy ismerjük, csak az én gasztronómiai tapasztalataim hiányosak.

Ebből az egészből egyébként csak annyit akartam kihozni, hogy É. húgom végre megnyugodjon és elhiggye, senki sem akar engem Törökországba szöktetni, muszlim vallásra kényszeríteni és csadort hordatni. Ez a család tényleg nem erről szól. Hanem a kultúrák békés együttéléséről, amit még nyilvánvalóan nekem is tanulnom kell.


2013. június 13., csütörtök

Dear Director

Ott álltam a szoba közepén a kosarammal a kezemben, mikor szembetalálkoztam 20-as éveim kedvenc filmrendezőjével. Igazi gyönyörű pillanat volt, az állam kb. a földet súrolta és csak annyit tudtam kinyögni: Hello. (Igen, ha Benedict Cumberbatch-csal találkoznék, valószínűleg sírnék.) És erre mit csinál ez az arany tündér ember? Hálásan megköszöni, hogy kitakarítottam a szobáját, megkérdezi, hogy tegnap is ugye én, nekem meg csak bólogatni van erőm és hülyén vigyorogni. Mire kezembe nyom egy 20-ast és valóban látszik rajta, hogy hálás, és nem csak megjátssza. Kitámolygok a szobából, bár még kedvem lenne megkérdezni, hogy ugye a következő filmjében is fog szerepeli Luke Wilson és jajistenem, de mennyire bírom a filmjeit, de nem lehet, mert benne van a kézikönyvben (gonosz, gonosz kézikönyv), hogy nem tudhatja a kedves vendég, hogy felismertem. Pedig úgy szerettem volna megölelni.

Az öreg dalszerző bácsi (aki egyébként pont úgy néz ki, mint Billy Nighy a Love Actually-ban), már előre köszön, mondania sem kell, tudom, hogy az ablakot kinyitva kell hagyni, utálja a függönyt és csak a redőnyt használja. Általában ki sem dugja az orrát délelőtt és este csak 8 körül ér vissza. Ideális vendég, de komolyan, mert simán lehet nála takarítani, turn down-olni, nem bassza szét a szobát még akkor sem, ha a történetesen vele van a barátnője. 

Közben pedig visszajött a nyaralásból Tomek, a kisfőnök. Vigyorogva közölte velem, hogy ugye tudom, hogy ez a tréning egy éves, és mostantól havonta egyre el kell mennem, plusz el kell kísérnem a staff meetingekre is. Azt hittem csak szivat, de a főnököm arcát látva mindez komoly. Szóval, így állunk. Megkaptam az új szerződésemet is, mert lejárt a 3 hónap próba. Sajnos, ebből a pénzből még mindig nem fogok meggazdagodni, bár így azért nagyságrendekkel könnyebb, hogy E.-vel összebútoroztunk. 

Az pedig, hogy lesz egy szabad szombatom, az maga a megvalósult álom. Az pedig, hogy E. azt tervezi, hogy NAGY városnéző túrára indul velem, maga a mennyország.

2013. június 8., szombat

Mysterious shopper

Az elmúlt 3 hetünk nem volt egy leányálom a melóban. Ott kezdődött, hogy a főnökünk valami vírusos fertőzést kapott a szemére, amitől gyakorlatilag megvakult. A kisfőnökünk elutazott nyaralni, miközben az egyik szobalány meg eltörte a lábát. Szóval, hamar-gyorasan 3 fővel lettünk kevesebben, mint szoktunk lenni és ebből próbáltuk kihozni a maximumot, úgy, hogy néha R., néha TB., néha pedig én játszottam a főnököt, miközben csináltuk a saját dolgunkat is. Elképesztően fárasztó időszak volt, tetejében a mosógép is elromlott, így a szomszéd mosodában kellett átjárnunk mosni. Gyakorlatilag soha sem tudtam, hogy mire megyek be, volt olyan hogy délután 2-kor még mindig el voltunk maradva 5-6 szobával, ami egyáltalán nem megszokott, ráadásul nem volt időnk ellenőrizni a kiadott szobákat, rohanva takarítottunk, rohanva csináltunk mindent és csak reménykedtünk, hogy minden rendben van.

Ebbe a káoszba érkezett meg a mysterious shopper, akinek már a neve említésétől megfagy a vér az ereinkben. Mert a mysterious shopper olyan mint az ÁNTSZ, NAV és egy ételkritikus egyben, jön és megszemlél MINDENT. És mikor azt írom MINDENT, akkor az valóban úgy is van. Benéz az ágy alá, rendel, kér, kipróbál, csekkol, ellenőriz, megkóstol, lehetetlen kéréseket kér, miközben persze neked gőzöd sincs, hogy most éppen magát a mysterious shoppert szolgálod ki. Ő pedig jegyzetel, osztályoz és megírja a riportját rólad és a szállodáról. Így aztán nem csoda, hogy ő az, akinek a nevét-nem-mondjuk-ki-soha és mindannyian azt számolgatjuk előre, hogy vajon mikor jöhet.

Nyilván a legrosszabbkor. Aznap, mikor csak 2 szobalány dolgozik, elromlik a mosógép, nincs időnk ellenőrizni, káosz és anarchia van az egész szállóban, és gyakorlatilag csak annyit akarunk, hogy túléljűk a  napot. És persze, hogy a tetejében én vagyok a délutános, tehát rohangálok, nincs időm semmire,  vasalóállványokat cipelek a tetőn át, mosott ruhákért szaladgálok, cipőt pucolok, teaforralót szerzek, takarítok, esti szervízt bonyolítok, ömlik rólam a víz, miközben cukinak és mosolygósnak kell lenni a kedves vendéghez. És én próbálom, annyira próbálom, hogy titokban potyognak a könnyeim, főleg, mikor két telefonhívás között, miközben ágyaznom kéne valahol, éppen lépcsőt mosok fel, mert valaki a közepére hányt. De persze, hogy viszem azt a kurva vasalót és vasalóállványt, csak ne lássák rajtam, hogy sírtam... és igen, uram visszajövök bármikor, amikor csak szeretné és megcsinálom az esti szervízt, ha kell vért is adok...

És másnap, mikor lelkileg felkészülve a legrosszabra, megérkezek a munkahelyre, közlik velem, hogy emlékszem a tegnapi vendére a Portman-ból? Nah, ő volt a MYSTERIOUS SHOPPER. És rohanok a szobába, ahol TB áll teljesen lefagyva, kétségbeesve, mutogatva a hibákat... megbuktunk bazzzzmeg, megbuktunk... koszos, ujjlenyomat, por... jajistenem... most mi lesz. Pedig tök cuki csávó volt, ki sem néztem volna belőle. De megbuktunk, bazzzeg az tuti. Ezt nem fogjuk kimagyarázni, így van, minegyikünket kirúgnak, keresztet vethetünk a munkahelyükre.

Próbáljuk túlélni a többi napot is, toljuk magunk előtt az egészet, legjobbat próbáljuk kihozni magunkból, miközben érezzük, hogy a dolgok koordinálatlanul csúsznak ki a kezünk közül. És akkor, mint egy megváltó, végre megérkezik a főnökünk, mosolyogva, kipihenten, éles szemmel. Összehívja a társaságot és dicsér, lelket simogat, összekapar minket hamvainkból, csokit oszt és hősöknek hív minket. Mi pedig várjuk, hogy mikor veszi elő a nyulat a kalapból... és kiveszi. 93%, ami eddig a legrosszabb eredményünk, de még így is mi teljesítettünk a legjobban a szállodában, mindenki más 60% körül van. 93%, döbbenten nézünk egymásra TB-vel, ilyen nincs, láttuk a nyomokat, úristen 93%!!! 93%!!! meg vagyunk mentve. És ha még ez nem lenne elég... kedden továbbképzésre megyek, mert a mysterious shopper azt írta az értékelésében, hogy kedves voltam, pontos, udvarias és mosolygós, ezért a főnököm úgy gondolta, hogy továbbképez supervisornak.

Próbáljuk csak meg összerakni a képet a fejünkben... egy éve semmirekellő, béna takarítónő voltam, aki nem beszélt angolul... most pedig... szeretnék visszamenni az első szállodába és az orruk alá dörgölni az egészet, hogy tudják igenis jó vagyok, nem vagyok hasznavehetetlen és nem, nem lehet megtörni.

2013. június 4., kedd

At the Zoo

Ha állatokról van szó, akkor nekem szinte mindegy, hogy fekete-fehér vagy tarka, a lényeg annyi, hogy béka ne legyen köztük. Így aztán az állatkert ilyen szinten maga a földi paradicsom, még akkor is, ha nagyon sok emberben az a téves kényszerképzet él, hogy az állatkert valami borzasztó dolog, ahol kínozzák és tönkreteszik szegény állatkákat, azért, hogy az egyszerű haladók élvezzék a látványukat. A valóság azonban az, hogy az állatkertek manapság afféle menedékhelyek és fontos kutatási központok, azért a sajnálatos okból, hogy majd az unokáink is láthassanak tigrist vagy éppen arany fakúszó békát. Szóval, lehet utálni és nem szeretni, a lényeg az, hogy szükségünk van rájuk.

Nekem meg arra, hogy időről-időre lássak pingvint vagy tapírt, mert cukik és gyermeteg módon tudok tőlük elalélni, halk sikkantások közepedte. (Igen, tudom, hogy egyes állatok közelében nem viselkedem komoly felnőtt emberként, de mentségemre szolgáljon, hogy mindezt nem művelem hangosan és látványosan. Kívéve békák esetében, amikor is, de.) Így aztán én és az állatkert egy külön fogalom, ezt most az egyszer E. is megtanulta. kezdjük ott, hogy mindjár első körben be kellett ülnie velem egy gyerekeknek tartott előadásra, ahol láttunk tatut, nyestet, bagolyt és papagájt (kinek neve George). Az első sorban a gyerekek hangosan kacagtak, mi meg E.-vel húúú-ztunk és hááá-ztunk, mert a madarak a fejünk fölött repültek el, a tatu pedig majdhogy nem a lábunknál kutatott élelemért. Annyira lenyűgöztek minket, hogy fényképezni is elfelejtettünk, nem úgy mint utána a pingvineknél, ahol külön kihívás volt megörökíteni az izgő-mozgó, pancsoló madarakat, akik szinte élvezték, hogy az orrunk előtt produkálhatták magukat. Nyilvánvalóan kiröhögték csalódott arcunkat, amiért csak fél pingvineket tudtunk lefotózni.

Trópusi madár és pillangóház, mindkettő maga a csoda, ahogyan ide-oda cikáznak tarka szárnyaikkal, nyilvánvalóan tudomást sem véve a szájtáti emberkről. Vagy a szurikáták, akik anélkül is cukik, hogy bármit is csinálnának. Gorillaház, ami szinte ugyanolyan, mint a budapesti. Zsiráfok, akikkel fejmagasságban találkozhatsz és bámulhatsz bele hatalmas szempillájú szemeikbe. Rovar- és hüllőház, ami nekem külön kihívás volt a békák miatt. A kicsikkel még elvagyok, de a varangyoknak már a gondolatától is kiráz a hideg, így az ausztrál ásóbékát passzoltam, viszont a fakúszó békát lefotóztam, mert egy hős vagyok és mert kb. 3 centi volt az egész.

Az akváriumban tültöttünk a legtöbb időt, mert gyönyörű tengeri és folyami tartályok voltak, megtömve korallokkal és érdekes halakkal. Láttunk pl. csikóhalakat is, amik a Temzében is élnek vagy Némót és piranhát. Sajnos a vidráknak már nagyon melegük volt és pont előttünk kaptak enni, így mire odaértünk kidőltek és csak az odújukban láttuk őket szúnyókálni. Pedig küldetésemnek tekintettem, hogy lefotózzak egy cuki vidrapofát, de majd legközelebb.

Ami nekem meglepetés volt, hogy semmilyen medvéjük nincs. Se barna, se fekete, se jeges. Illetve elefánt és rinochérosz sincs. Gondolom ezekkel az állatokkal már nagyob helyre lenne szükségük, mert ez az állatkert is a város szívében van, csak úgy, mint a budapesti. Viszont ellentében azzal, sokkal inkább tágasabb, levegősebb, nincs az az érzésed, hogy minden állatból van egy kicsi, hanem inkább néhány főbb állat, az viszont nagy területen, elszórva. A gondozók és önkéntesek csodálatosak, szinte másodpercek alatt ott teremnek, ha egy állat túl nagy figyelmet kap és szétterelik a népet, illetve készségesen felelnek minden kérdésre és persze hamarabb megtalálják a bozótban a kérdéses állatot, mint mi.

Tartalmas napot töltöttünk el, sétálva, állatokat nézve, de őszintén megmondva, ha csak turistaként látogatnék ide, kihagynám. Hogy miért? Mert drága, drága és drága. Még akkor is, ha tudod, hogy a jegyedből finanszíroznak kutatásokat és ösztöndíjakat. Legközelebb vadasparkba megyünk, E. szerint ott van medve is. Már most odáig vagyok érte... mármint a medvéért, de persze E.-ért is természetesen.