2018. február 7., szerda

Normális

- Bebe, kérlek halkabban dübörögj, felébreszted a hugit!
- De én pont azt akarom!
- Hogy felébredjen? Miért?
- Mindenki ébren van, ő is a családhoz tartozik, legyen ő is ébren.
- De egy kisbabának sokat kell aludnia. Te is sokat aludtál, mikor kicsi voltál.
- Én ugyan nem!
- Igazad van, te tényleg nem. Akkor úgy mondom, hogy a normál kisbabák sokat alszanak.
- És I. normális?
- Ez majd kiderül, mikor hozzátáplálásnál nem a frissen főtt üres tészta lesz a kedvence.
- Kaphatok tésztát vacsorára?

2018. február 1., csütörtök

Melyik

Napjaink, mikor rájövünk, hogy a hasfájás sokkal rosszabb, mint a csendes reflux.

2018. január 25., csütörtök

Rendezi

"Ne borítsd ki, Anya mérges lesz!"
"Ne dobáld! Most miért dobálod? Megmondom Anyának!"
"Nem így kell játszani vele!"
"Most miért ugrálsz? Egy percig sem tudsz nyugton maradni."
"Tessék megenni a reggelit/ebédet/vacsorát!"
"Kell pisilni? Nem kell? Miért nem kell?"
"Igyál! Miért nem iszol? Anya mondta, hogy innod kell."
"Ha így játszol, nem játszom veled!"
"Mert mindent tönkreteszel!"
"Ne fröccskölj, Anyának kell feltakarítani!"
"Ha nem fogadsz szót, elmondom Anyának, lesz nemulass!"
"Nem adom oda, csak, ha azt mondod: Légyszíves Nagymama!"
"Adj egy puszit! Nem adsz? Nem is szeretsz."

"- Azt hittem ennek az alvós babának Bebe már rég kinyomta a szemét.
- Mégis miért tenne ilyet?
- Mert a fiúk azt szokták."

2018. január 7., vasárnap

Évértékelés

Igazán sűrű év volt a 2017-es, bele sem gondolok hányszor kívántam, hogy vége legyen. Azt hiszem úgy kezdődött, hogy egyre többet beszélgettünk róla, hogy kellene Bebének egy testvér. Megkérdeztük őt is, hogy mit szólna hozzá, a válasza az volt, hogy kislányt szeretne. Aztán számolgatni kezdtünk, amikor  is rájöttük, hogy ha most nem, akkor soha. De őszintén mi voltunk a legjobban megdöbbenve, mikor alig pár hónap után kezünkben tartottuk a pozitív tesztet. Emlékszem, mindketten kuncogtunk, mit valami buta kis tinédzserek. 

Sajnos hamar végetért a kuncogás, mert Bebének nagyjából ekkor tetézett a dackorszak, ami minden nap súlyos harcokat jelentett vele és a lelkiismeretemmel. Sokszor sírtam álomba magam, azt kérdezve: vajon elég jó anya vagyok e? E. őrlődött közöttünk, hétvégén próbált tehermentesíteni, egy-egy ilyen alkalom után a sürgősségin kötöttünk ki, mert Bebe sikításától beszakadtak a dobhártyái. Milliószor elhangzott közöttünk, hogy valóban okos dolog e még egy gyereket vállalni, közben pedig rettegtünk, a lehetőségtől, hogy akár elveszíthetjük a Cseppnyulat.

Szeptembertől Bebének elkezdődött az új ovi, ami még több stresszt és frusztrációt hozott ki belőle. Másfél hónap komoly harcok, beszélgetések, motivációs táblák, matricák segítségével végre szelídebb mederbe tereltük kishörcsög természetét. Közben pedig rám vártak az ilyen-olyan vizsgálatok, orvosi konzultációk, ahol folyton elhangzott az a mondat, hogy "ne aggódjak, minden rendben lesz, vigyáznak ránk". Nem tudom, hogy ki, hogy van vele, de valahányszor meghallom azt a mondatot, hogy ne aggódjak, lever a víz, pulzusom megemelkedik és aggódni kezdek.

Terhességi cukor mértésbe kétszer is belefutottam, mert nem lettek jó eredményeim, aztán meg mégis, majd mégse. Végül a sokadik konzultáció után úgy döntöttek, hogy mégis jó minden. Majd kiderült, hogy Cseppnyúl túl pici, és plusz ultrahangra kellett menni, a vizsgálat után minden rendben találtak, csak én rettegtem hónapokig, hogy mi van akkor, ha mégsem.

Kezdődött a karácsonyi hajtás, Anyukám pedig úgy döntött, hogy csak a legutolsó pillanatban jön ki hozzánk segíteni. Addigra már akkora voltam, mint a ház, és egyáltalán nem esett jól minden nap két kilométert sétálni, hogy elintézzem az ovikört. Viszont muszáj volt, mert meg kellett tanítanom neki, hol kell leszállni, merre kell menni. És rá kellett vennem Bebét, hogy legyen olyan jó és fogadjon szót az Anyukámnak. Talán ez volt a legnehezebb, mert Bebe bizalmát elnyerni borzasztó nehéz és Anyukám nem nagyon jeleskedik a türelem és a kedveskedés terén.

Azt hiszem az évben mégis az volt a legjobb, mikor látogatók jöttek. Először volt munkatársam Krisz a családjával, Bristolból. Velünk töltötték a húsvétot. Közben kiderült, hogy ők is babavárásban vannak. Az év egyik legjobb híre. Majd jött A. Thaiföldről, akit már 3 éve nem láttam. Szuper pár napot töltöttünk együtt, és E.-nek hála sikerült sok-sok szabadidőt A.-val töltenem. Teljesen feltöltődtem a látogatásától. Utána volt Home House-os munkatársam N. jött a vietnámi pasijával, Nam-mel. Nagyon cukik voltak, bár azt hiszem Nam fog főzni legközelebb, mert a spagettim borzasztó lett. Jól leégtem egy igazi séf előtt. Kora ősszel Zs. és B. jött, akiktől kisimultak a megviselt idegeink, lefoglalták Bebét, én pedig kedvemre csacsoghattam, csavarogtam velük.

Év végén végre eljutottam a vágyott textiles tanfolyamra is, ahol már egy éve várólistán voltam. Megtanultam indigóval festeni, stencilezni, márványozni, pachworközni. De a legjobb, hogy szuper barátokra is szert tette. H.-ra, aki egy lakóhajón lakik és híres folk énekesnő. S.-re, aki az egyik nagyon menő bentlakásos suli művészettanára. És J.-re, akinek pont egy olyan kaliberű fia van, mint Bebe.

Összeségében elmondhatom, hogy elképesztően tartalmas év volt. Eddig messze a legjobb és őszintén alig várom, hogy megmutassa mit is tud a 2018. Mert azt már most tudom, hogy a változások éve lesz.

És még akkor a szülésről és a karácsonyunkról nem is írtam...

2018. január 4., csütörtök

Midwife

Végre a család is találkozott a midwife-ommal, akiről annyit áradoztam mindenkinek. Szerintem egyébként megnyertem a világ legőrültebb nőjét, de az igazság az, hogy marhára bejött a stílusa. Laza, dumaláda, aki úgy káromkodik, mint a kocsis. Rengeteg új kifejezést tanultam tőle. Már ezért megérte.

Lemérte a Cseppnyulat, aki röpke két hét alatt magára pakolt 240 g-ot. Ettől kezdve abbahagyom az aggódást, amiért rendszeresen elöntöm tejjel, és ezért kénytelen sugárban megszabadulni a feleslegtől. A köldöke is csodaszép, már csak az éjjeli bandázásról kéne leszoktatni és én lennék a legboldogabb a világon. 

Mel (a midwife) őszintén örült, hogy most egy hiperszuper szülést produkáltam, mindenféle vérengzés nélkül. Persze tudta, hogy mennyire be voltunk tojva az egésztől. Mondtam neki, hogy a szülésznők gyakorlatilag végigkuncogták az összes beírását, különösen, amit utoljára írt. Röhögött és csak annyit mondott: "Drágám, de hát, te magad mondtad, hogy a tököd is tele van az egész szarsággal és már holnap szülnél." Nyilván, hogy én mondtam, de nem kellett volna szó szerint leírni, ugye?! Így esett, hogy a terhességi könyvem az indokoltnál sokkal több káromkodást tartalmazott. 

Fájó szívvel búcsúztam el tőle. A világ legszuperebb midwife-ja, örülök, hogy hozzá kerültem. Holnaptól már átkerülünk a health visitorunkhoz, akit már két él ve ismerünk, szóval, gyakorlatilag családtag.

2017. december 29., péntek

Fáradság

Az hiszem szintet léptünk a fáradságban. Egy gyerekkel nagyjából megszoktuk, hogy mikor, mi történik. Az ovinak hála kialakult egy remek alvási rutin is. Erre lesz egy újszülöttünk, aki legszívesebben éjjel 9 és 11 között szeret bandázni. Illetve úgy alszik, hogy közben folyton morog, puffog, brümmög, nyuffog, ami miatt kb. öt percenként rá kell néznem, hogy egyébként minden rendben van e vele. Van egy halvány sejtésem, hogy Cseppnyúllal is megnyertük a "világ második legtöbbet dumáló gyerekét", Bebe után.

Tegnap délelőtt Harry Pottert második részét néztük Anyukámmal dvd-ről. E. a kisszobában edzett, mikor megszomjazott, átjött hozzánk.
E.: - Nah, mi az? Egy másik tv csatorna is elkezdte az elejétől a Harry Pottert?
Réz: - Nem, miért kérdezed?
E.: - Hát, a múltkori részben már idősebbek voltak a szereplők...
Réz: - E., ez dvd. Dvd-ről nézzük a filmet.
E.: - Hát, honnan kellett volna tudnom?
Réz: - Onnan, hogy magyarul beszél...

És akkor még nem meséltem a fekete melegítő nadrágról, amit E. szerint karácsonyra kapott az anyukájától, de én galádul elpakoltam. Mert én ilyen pakolós vagyok, aztán meg nem emlékszem, ugye. Hiába mondtam, hogy valóban nem emlékszem fekete melegítőre, egy kékre és egy szürkére igen, de feketére nem. Három napig felváltva túrtuk át az egész ruhatárát, mikor végre felhívta az anyukáját, hogy valóban kapott e fekete melegítő nadrágot. A választ szerintem tudjátok...

2017. december 28., csütörtök

Testvéri szeretet

A karácsony azért igazán kimerítő volt egy újszülöttel és egy ajándékoktól túlpörgött 3 évessel. Bebe folyamatosan lógott valamelyikünkön, megállás nélkül hol az egyik, hol a másik ajándékhoz kapott. Meg is lett az eredménye, két nap alatt két új játék is eltörött. Még szerencse, hogy egyikért sem fáj különösen a szívünk, vacak műanyag robotok voltak, a gagyibb fajtából.

Bebét leginkább csak az buktaja ki, ha Cseppnyúl sírni kezd, olyankor fülére tapasztott kézzel rohan a szobájába, miközben azt morogja félhangosan: nem bírom ezt a zajt! Pelenkázáskor persze mindig jelen kell lennie, mint valami ellenőrző bizottság. Hátha sikerül elcsípnie mikor előkerül Cseppnyúl winky-je, hiába mondjuk neki, hogy a lányoknak nincs. 

Közben pedig sokat hízeleg, mondogatja, hogy örül, hogy végre nincs nagy pocim és jobban hozzáférek altatáskor és ölelésnél. Szoptatásnál kicsit elmélázva jegyzi meg, hogy a cici, mummy, a cici... szerintem emlékszik még rá, hogy mennyire jóleső boldogság volt neki is bújni.

A kétnaponta megjelenő midwife-okat kifejezetten utálja, mert Cseppnyúl folyton sír a mérlegeléseknél, de ettől még persze jelen kell lennie. A sarok vér levételekor is körülöttünk téblábolt. Teljes ledöbbenéssel nézte, ahogy a midwife megböki Cseppnyúl sarkát, abból pedig kiserken a vér és persze üvöltés. Először hozzám rohant, hogy láttam e, mi történt, majd vissza a midwife-hoz, aki éppen azon ügyeskedett, hogy a csepp vért valahogy a papírra tapasztja, de sehogy sem sikerült, mert nem volt elég. Mire kicsit megdörzsölte a pöttyöt, hogy jobban jöjjön a vér... 
- Please, don't do it! You are hurting her. - kiabálta Bebe kétségbeesve. Majd felém fordult:
- Mummy, don't let her do it! Mummy, she needs a plaster!

Azt hiszem mégiscsak jó testvérek lesznek... egyszer.