2017. december 10., vasárnap

Bebe élete első havával találkozott ma. Nem csak afféle állunk kint a kertben és néha a nyelvünkre hull egy hópihe, hanem igazi 5-7 centis hó, amiből hamar-gyorsan hóember készült. Répa orr-ral, szőlő szemekkel, mert ezt találtam a hűtőben. Aztán volt hógolyózás, meg kukazsákon csúszkálás a szomszéd templom kertjében. Egyszerűen, nagyszerűen kihoztuk a legjobbat ebből a napból. Most már csak az a nagy kérdés, hogy holnap vajon kinyit e az óvoda? Mert az élet teljesen megállt a városban...

2017. december 5., kedd

Készülődünk

Ki a fene gondolta volna, hogy a karácsoynra való készülődés ennyire elképesztően durva egy óvodás gyerekkel? Én komolyan pont az ellenkezőjét gondoltam volna. Az eddigi karácsonyainkat nagyjából a túlélés árnya lengte be... túlélni a család borzasztó túlköltekezését, az idióta ajéndékokat, amiket ma sem értek (szőrös kistáska, lánccal), megértetni mindenkivel, hogy egy kisgyereknek vannak igényei, napi rutinja, ami nem borulhat fel a karácsony miatt, különben szívunk napokig, mint a torkos borz, és a gyerek, aki nyilván ezer watton ég, mert fények, édesség, ajándékok, sok ember.

Szóval, esküszöm, hogy én naivan azt gondoltam, hogy ezt már egy 3 és 1/2 évessel már könnyedebben vesszük, de nyilván kihagytam a számításból az óvodát. Ahol minden napra jut valami program. Minden. Napra. Ma színházba mennek, ahová kísérő is kell. Holnap kézműves vásár lesz, ahová kísérő is kell. Aztán erdei óvoda, ahová szerencsére nem kellek, de vinni kell díszt, hogy fel tudják dísziteni az óvoda fenyőfáját. Házi készítésűt. Pénteken a nagyobbak előadást tartanak a kicsiknek, ahová szintén nem kellek, de már előre szóltak, hogy jótékony célra gyűjtenek. Jövő héttől minden nap be kell vinni valami rágcsát, felosztva a szülők között, ami glutén-, laktóz- és mogyoró mentes kell, hogy legyen, lehetőleg házi készítésű. Aztán lesz még karácsonyi party, karácsonyi csúnya pulcsi nap, karácsonyi szép pulcsi nap és még ki tudja még mi. Már belegondolni sem merek. És én még azt hittem...

2017. november 23., csütörtök

Szuperérzékeny

Néha annyira "sajnálom", hogy ennyire extra érzékeny kisfiam van. Leginkább az a rossz, hogy az ebből fakadó sok-sok szorongását csak enyhíteni tudom, eltűntetni nem.

Múlt héten beteg lett a kedvenc óvónénije. Pénteken már nyűgösködött, hogy nem akar oviba menni, de rá lehetett beszélni. Hétfőre szerencsére elfelejtette az egészet. Viszont óvónéni még mindig beteg, így kedden újabb sírdogálás, hogy nem akar menni. Estére már teljesen belelovalta magát. Szerdán az erdei iskola is elmaradt, mert azt a kedvenc óvónéni tartja. Délben már úgy hoztam haza, hogy sírdogált a buszon, hogy Mrs. Clarks beteg és ő soha többet nem megy oviba. Ma reggel fel sem tudtam ébreszteni, azzal, hogy "juppi, megyünk az oviba!". A válasz az volt, hogy addig nem megy, amíg Mrs. Clarks meg nem gyógyul. Hiába mondtam, hogy Mrs. Eaton alig várja, hogy meséhessen és játszhasson vele, semmi sem használt. Így ma itthon maradtunk és csak reménykedni tudok benne, hogy holnapra megenyhül és jövő hétre Mrs. Clarks is meggyógyul.

2017. november 22., szerda

Daddy is amazing

Tegnap este tanfolyamon voltam. Most indigó festést tanulunk, egyszerűen elképesztő. Ilyenkor E. van Bebével, ő ad vacsorát, fürdet, fektet. És persze sokáig fent vannak, kardoznak, birkóznak, csupa pasis dolgot csinálnak, amik úgy kifárasztják Bebét, hogy reggel borzasztó nehezen tudom csak felébreszteni és elindulni vele az óvodába. Ma reggel:
- Daddy is so amazing! Daddy is amazing! Mummy, Daddy is amazing!
- Miért kisnyuszi?
-Beeeecause, he made nutella bread for dinner!

Hát, így bukott le E., a csodálatos apa.

2017. november 20., hétfő

Mind felnövünk egyszer

Honnan tudod, hogy végleg felnőttél? Mikor teljesen lázba hoz a tudat, hogy idén karácsonykor is kaphatok ajándékba azokból a cuki karácsonyi mintájú bolyhos zoknikból, amikből tavaly is kaptam.
#énvagyokdumbledore

2017. november 8., szerda

Szülői értekezlet

Angliában beköszöntött a tél. Azzal a mocsok áztatós eső formájában, amit úgy utálok. Amikor kilépsz az ajtón, és azt mondod: "ahhh... hát, csak szemerkél". Majd mire kiérünk a buszmegállóba már rommá áztunk, pedig csak pár lépésre van tőlünk. Ráadásul reggel a buszvezető közölte, hogy holnapra lejár a bérletem. Ami azt jelenti, hogy lehetőleg ma el kell zarándokolnom a város egyetlen jegypénztárába, bérletet venni. A busztársaság honlapján ugyan megemlítik, hogy bérletet a buszsofőrnél is lehet vásárolni, múlt hónapban viszont nagyon is tisztán és világosan értésemre adta, hogy ez a hónapos bérletre nem vonatkozik. Kisváros. Nyilván nem is lehetne kisvárosabb, Bebe ovijától ugyanis nincs busz visszafelé a városba, pont abban az időben, mikor nekem kéne, így hazafelé általában gyalogolok. Ma pedig mindezt esőben, majd be a jegyirodához, majd visszasétálni az óvodához, mert akkor sincs busz. És a végén hazajönni, botrányosan szétázva. Életem Suffolkban.

És most következzék életem/életünk első szülői értekezlete! Leizzadtunk, és kicsit kiborultunk, mikor megkaptuk az értesítőt, az első szülői értekezletünkről. E-vel felváltva találgattuk, hogy mi a fenét fognak mondani a gyerekről. Mi a fenét, amit már nem mondtak el nekem/nekünk minden nap, mikor megyünk érte? Tudjuk, hogy az első hónap nem volt fenékig tejfel. Volt benne minden a cipő dobáláson, síráson, panaszkodáson át minden. És, hogy miért? Mert Bebe azt gondolja, hogy mint valami szuperhős mindenkit meg kell védenie. Volt, hogy azért sírt, mert az egyik kislányt nem tudta megvígasztalni, ezért inkább kánonban sírtak. Volt, hogy azért üvöltözött, mert az új kisfiú, aki nem tud angolul, elvette a lányok gyurmáját. Volt, hogy egész egyszerűen azt gondolta az óvónénik megzavarták őt a hangyalesben, meg különben sem akart bemenni, unalmas mesét hallgatni, helyette inkább eldobta a cipőjét messzire, úgy, hogy két napig kerestük az óvónénikkel felváltva. Szóval, nah, volt itt minden.

Felkészültünk, E. felvette a pókerarcot, én pedig eldöntöttem, hogy nem sírok. Nyilván nem sikerült. Bőgtem. A képeken, videókon ott volt az én gyönyörű, okos, érzékeny kisfiam, aki éppen boldogan mesét hallgatott, bogarakat tanulmányozott, kisautózot, gyurmázot. Aztán jöttek azok a képek, amiktől igazán eltörött a mécses. Bebe az iskola előkészítőben. Az óvónénik szerint néha muszáj áttenniük, mert ha nem kap elég verbális visszajelzést a kortársaitól ideges és frusztrált lesz, amit borzasztó dühkitörések jeleznek. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy ő a legfiatalabb a csoportjában.) Az iskolai előkészítőben viszont boldog. Matekozik. Kisebb, nagyobb, hosszabb, rövidebb, több, kevesebb... gesztenyéket és súlyokat mér mérlegen, fapálcikákat tesz növekvő, csökkenő sorrendben, hosszúságuk szerint. Virtuális táblára rajzol cikk-cakkokat, köröket, vonalakat és nem érti a csoport társai, miért nem teszik ugyanezt.

Az egyetlen probléma vele az érzelmei kordában tartása. Érzelmes, érzékeny, a legkisebb változásra is azonnal reagál. Mi már megszoktuk, 3 éve úgy élünk, hogy tudjuk, egyetlen kimondott haragos szó és hetekig lesz emlegetve, hogy Daddy vagy Mummy "bántotta". Mi sem vitatkozhatunk, egy kicsit sem lehetünk megbántva egymásra, mert azonnal jön a kérdés: Mummy, te már nem szereted a Daddyt? Viszont azt nem lehet elvárni, hogy 20 gyerek, plusz 4-5 nevelő, mind egész nap cukin mosolyogjon. Ezen kell dolgoznunk, bár, tökéletesen tanácstalan vagyok, hogy hogyan. Kaptunk érzelmeket kifejező kártyákat, amikkel "gyakorolnunk" kell, és sokszor elmondani neki, hogy az óvónéni dolga, hogy vígasztaljon, rendet teremtsen, határt szabjon, hallgasson rá és minden rendben lesz.

Szerintem emberjogi aktivista lesz vagy cápa kutató. Vagy cápajogi aktivista.

2017. október 23., hétfő

Őszi szünet

Őszi szünet van az oviban, nagynéni beadta az igényét a gyerekre. Szombaton elvittük Londonba, kicsit ünnepeltünk, mert a nagynéninek születésnapja volt. (Meg Pillangónak is. Isten éltessen!) Kicsit leléptünk Ikeázni, ahonnan egy jól megtermett plüsscápával jöttünk haza.

Itthon megdöbbentő a csönd és a rend. Senki sem beszél, pörög és pakolja szanaszét a kismillió legó emberkét szerteszét a lakásban. Azt hiszem a legfurcsább mégis az, hogy olyan filmeket is megnézhetünk, mint a John Wick 2. Az más kérdés, hogy csupa ijesztő, véres dolgokat álmodtam utána, de már ezer éve meg akartam nézni. Netflixen elkezdődött a Stranger Things visszaszámlálás is, elképzelésem sincs, hogyan fogjuk megnézni, de kénytelenek leszünk valamit kitalálni.

Filmnézés közben nagynéni is felhívott minket, hogy a gyerek alszik, előírás szerint nyolc órakor. Majd a következő kérdése az volt, hogy Bebe eddig is ilyen sokat beszélt? Mondtunk, hogy nem tudjuk, hogy mit ért azon, hogy sokat, mert a gyerek egyfolytában, megállás nélkül beszél. Esténként is rendszerint úgy alszik el, hogy a mondat közepén beájul. Szóval, igazán nem tudjuk, hogy sokat beszél e, mert nekem a napjaim nagyrésze azzal telik, hogy történeteket találok ki jó és rossz cápákról, hajókról, krokodilokról és legó emberkékről. Ha pedig megállok egy pillanatra, hogy kitaláljam, hogyan tovább, akkor nyaggat, hogy mondjam tovább. Ha nem tudom, mert éppen mást is kellene csinálnom - pl. megakadályozni, hogy húspanírozás közben ő rakja be az forró olajba a csirkét - akkor simán folytatja ott, ahol én befejeztem, a csirke darabokból lesznek a cápák és a tojás a haragos tenger. Hát, nem a fantáziájával nincs gond.

Közben nekem is szünet van a textiles tanfolyamon, ahová végre majd egy éves várólistára kerülés után bekerültem. Imádom, főleg, hogy teljesen meg vagyok babonázva a saját design kialakításának lehetőségétől. A csoporttársaim egyszerűen elképesztőek, az egyik csaj híres folk énekes, a másik hölgy a megye egyik legelismertebb foltvarrója, a harmadik könyvet adott ki indigó festésről és saját workshopja van. Néha komolyan felmerül bennem a kérdés, hogy mi a fenét keresek köztük? Viszont elképesztően inspirálnak, néha már a puszta jelenlétükkel, és akkor még nem írtam a humorukról, ami egyszerűen elképesztő. Két és fél óra inspiráció és nevetés minden héten, esküszöm, receptre kéne felírni őket.